Szöttes - Decs Nagyközség honlapja

Honlapja
Decs Nagyközség
Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Vendégeinknek > Sárköz
A sárközi szőttes története


I. Céhek feloszlásáig, első világháborúig terjedő szakasz



Takácssz
őttes: Tolna megyében a 19. század elején sok takács, Decsen 2, Õcsényben 1, Bátán 10 takács dolgozott, 1872-ben a Sárközben már egy sem. A míves szõtteseket, a masinás ágyat (= takács szövõszékrõl került le) szekszárdi és bajai vásáron vették, bajai vánkos, bajai ágy, Szekszárdon: sávolos takács = vörös csíkokat, sávokat szõttek és cifraszövõ takácsok mûködtek.

Tolna megyei takács-árszabásokból 1723-tól tudunk a szõttes cifrázásáról, vászonkötés, ripsz= duplaverés, duflaverés, sávoly= zsávoly, atlaszkötés= szatinos. A mustrákban a témát hordozó hím, fõ motívum: hegyes és kerek csillagrózsa, páros galamb, két és négy oszlopláb, kõláb volt, a peremdíszítmény, kölyökhím: tölgyfalevél, ebbõl darabolt vízfolyás és babafejes. Színük: vörös, fekete vagy mélykék.

Parasztsz
őttes: 16. századtól adatok, akkor kendertizedet fizettek a töröknek, 18-19. század-ban a pénzt fonással, szövéssel kereseték meg az adóhoz. Ekkor a kender- és a lentermesztés azonos arányban, a 19. század végére ezeket háttérbe szorította a pamut.

Készítményeik:

bíborvászon, száda = szerb vászon, fehér alapon fehér szõtt minták = ruhafélék, gyászszín, halotti lepedõk.

abroszok: sárpilisi Medveczkyné Köncöl Erzsébet 1930-as évekbeli kelengyéjében az 1980-as évek végén még volt 54 abrosz, ennek 80%-a pamut
kendõk: tükörtakarónak, kosárra valónak, gyûrûzõre, lakodalomra, paszitra
Díszítmény: vetülékirányú csíkozás: duflaverés, K-ás minták, rózsás, kisrózsás

A takács- és a parasztsz
őttes találkozása:

Az 1840-es évektõl kezdõdik a szerepátvétel.

A 19. század második felében a parasztasszonyok próbálkoznak a cifraszövéssel: 1890-ben az agárdi takács felvetette a fonalat az asszonyoknak, de el nem indították a szövést, az asszo-nyok maguk próbálkoztak vele, elõbb csak sima vásznat szõttek, aztán mintásat akartak. A leghíresebbek ebben az idõben: alsónyéki Szilasi Éva, a decsi Kubránszky Sára és a pilisi Sümegi Mária volt. Cifra szõttest is készítettek, saját használatra és a sárközieknek.


II. A sárközi szõttes felfedezése a tudomány és a kereskedelem számára


Az 1890-es bécsi világkiállításon és az 1896-os millenniumi kiállításon már ott volt a sárközi szõttes, de nem keltett feltûnést. 1901-ban Jankó János, Wosinszky Mór, Ács Lipót, Kovách Aladár járt a Sárközben, a szõttessel kapcsolatosan azonban kevés felfedezést tettek. Kovách Aladár és Ács Lipót, akik egyaránt saját munkájuknak tekintették a Malonyay-kötetben a Sár-közrõl, egyáltalán Tolnáról, Somogyról megjelenteket, a szõttessel még nem nagyon foglal-kozhattak, hiszen a jelzett kötetben egyetlen tábla 13 mustrát közöl az egész Dunántúlról.

Egyéni, helyi társadalmi kezdeményezések:


Ács Lipót hímzés terén: õcsényi munkatelep

Pilisy Elemér-féle mozgalomban szövésoktatás is: Pilisy Elemér szerezte be a megfelelõ szá-mú szövõszéket és a fonalat is, bujavászonhoz való fonalat, cérnazsorzsettet, kenderfonalat és a tolnai gyárból hernyóselymet is kaptak. Sótinak, selyemsótinak nevezett fonalat is használ-tak. Elsõsorban a hagyomány feltámasztása volt a cél: K-ás, kisrózsás abroszokat és buja-vásznat szõttek. Békásy Jánosné volt az oktató.

Állami kezdeményezések:

I. VH után: Iparügyi Minisztériumban mûködõ Magyar Királyi Központi Háziipari Felügyelõ-ség 9 területi felügyelõsége közül Tolna megye a székesfehérvári

Háziipari Felügyel
őséghez tartozott:

Tolna Megyei Gazdasági Egyesület (1925): tanfolyamokat szervezett, itt, Sárpilisen, Marton József tanító vezetésével. Itt felújították a bodorvászon szövését, de újszerû felületképzés is: láncripsz, darázsfészek, pasztellszínek, a színes pamutfonal a láncban is szerepet kapott: kör-ben mintásabroszok, szalvéták, felület négyzethálós kiképzése. Díszítményekben megjelentek a hímzésmintakönyvekbõl másolt minták: kiskutyás, hernyós, legyes és a betûk. A bíborvá-szon volt a legsikeresebb: amit a korabeli divat miatt a városi öltözködésben is felhasználtak, a leányiskolák egyenruhái ebbõl készültek, Hollandiába, Amerikába, Kanadába és Londonba exportálták.

- A székesfehérvári Háziipari Felügyelõségtõl háziiparos igazolvány segítségével önállósod-tak, a Hangya szövetkezeten keresztül értékesítették szõtteseiket.


MANSZ kiállítások (sárpilisi Sümegi Erzsébet 1923-ban országos díjat nyert).

1926-ban, az Iparmûvészeti Múzeumban decsi szõttesek kiállítása. Egyik bemutató Perity Mihályné, itt bontotta szét a régi szõtteseket, és tanulta meg felvetésüket.


[A korszakra jellemzõ sárpilisi kelengyét Medveczky Józsefné Köncöl Erzsébet kapta 1934-ben.

- nagyanyjától Korsós Jánosné Bálint Évától (Decs 1868-1932) - 1870-es évekbõl vagy ko-rábbról: takács készítette vánkoshuzatok: kerek és hegyes rózsás, vasmacskás, tölgyfaleveles, kender- és lenabroszok: kis- és nagyrózsás abroszok. Ebben a rétegben cifraszõttesek, parasztszõttes abroszok.

- anyjától, Korsós Erzsébettõl (Decs 1894-1955) - 1910-es években készült parasztszõttes abroszok és törlõruhák

- a tulajdonos, Köncöl Erzsébet számára készült 1920-as években 1934-el bezárólag: ez már színes stafírung volt, olyat szõttek maguknak, amilyet a városiak is megvásároltak volna. Pasztellszínû, pamut, darázsfészkes, tökmagos felületû abroszok, "körben hímes", azaz kör-ben csíkos abroszok, amihez már szalvéta is tartozott. 6 db baranyai abrosz: darázsolt felüle-tû, lánca és vetüléke is pamut. "A vagdalásos hímzések formájára" azsúros: tûvel befogdosott szálszorítás = olyan vásznat szõttek, amilyeneket a városiak is megvásároltak.]


III. Sz
őttes a második világháború után. A "sárközi szőttes" a szövetkezetben


1946-os felmérésben Tolna megyében nincs kender- és lentermesztés. A korábban iparigazol-ványból, kenyéradó foglalkozásból élõk voltak a legnehezebb helyzetben, más megélhetési lehetõségük nem volt. Az Állami Háziipari Rt. országos központja (Bp., V. Báthori u. 7.) a kerületi Felügyelõségek útján gyakorolt befolyást a Földmûvesszövetkezetekben mûködõ háziipari részlegekre. A decsi Földmûvesszövetkezetben Perity Mihánynét bízták meg a házi-ipari részleg megszervezésével: anyaghiány, havi fejadag pl. 2 kg.

A Népmûvészeti és Háziipari Vállalat (Bp. V. Régiposta u. 12.) népmûvészeti szövetkezet alapítására tett javaslatot: 1951-ben a KISZÖV fennhatósága alatt, vagyis a vegyesipari szö-vetkezetek keretében Vincze Istvánné elnökletével megalakult a Sárközi Népmûvészeti és Há-ziipari Szövetkezet: hímzések és szõttesek készítésére. Most elsõsorban a szõttesekre fogunk kitérni. Decs, Õcsény, Sárpilis és Báta összefogásával megvásároltak az irodaházat, illetve közös mûhelyt, (a késõbbi tájházat). Elõször az úgynevezett "bevándorlók", a "szegények", hogy munkalehetõségük, munkahelyük legyen, 5 000 Ft-ot adtak össze. Az elnöknõ, Vincze Istvánné szõlõjét adta el, hogy kipótolja az összeget, és az épületet megvehessék, mert voltak olyanok is, akik nem is tudtak befizetni. A "kulákok", a gazdagok, csak késõbb, amikor az 1960-as évek elején a tsz-be be kellett adniuk a földjüket, akkor kapcsolódtak be a szövetke-zeti munkába. 1965-ben Õcsényben is megvásároltak késõbb egy átvevõhelyként szolgáló épületet.

A szövetkezet 1952-tõl az OKISZ, ezen belül a HISZÖV (Háziipari Szövetkezetek Országos Szövetsége) fennhatósága alá került. Az e mellett mûködõ NIT (Népi Iparmûvészeti Tanács) végrehajtó apparátusa a HISZÖV népmûvészeti osztálya volt, ez bekapcsolódott a szövetkeze-ti dolgozók képzésébe, mûvészeti irányításába, tanácsadó majd bíráló szerepével.

Lényegében bedolgozói hálózatként mûködött a szövetkezet: az alakuló 36 fõvel szemben 1971-ben 693 volt a taglétszám, ebbõl 584 a bedolgozó. 1977-ben 1128 tagból 61 településen 852 volt bedolgozó. 1978-ban, amikor a legnagyobb volt a szövetkezet prosperitása, 80 falu-ból dolgoztak be, 1988-ra 10 éve alatt ez a faluszám 19-re esett vissza. Ettõl kezdve megindult a szövetkezet leépülése.

A bedolgozók otthon, saját 70 cm széles parasztszékeiken dolgoztak. A központi mûhelyben 140 cm széles, továbbfejlesztett gyorsvetélõs takács-szövõszékeken folyt a tervezés, a proto-típus elkészítése és az oktatás. 1977-ben mechanikus szövõszékeket is vásárolt a szövetkezet. A központi mûhelyben nehézségeket okozott, hogy egy végen több kéz is dolgozott, pl. egy azsúrozott szádán egyik szövõ 40 cm-t, a másik 70 cm-t szõtt, a harmadik folytatta egy követ-kezõ mûszakban.

A hazai megrendelõ Népmûvészeti és Háziipari Vállalat volt. A kezdõ évben eladott 270 ezer forintos értékhez képest 1972-ben 13 millió forint értékben árusították, a Vállalat 27 boltjá-ban, a szövetkezet szõtteseit. Exportot a HUNGAROCOOP és a HUNGEXPO bonyolította, ezek a vállalatok esetenkénti megrendeléseket adtak a szövetkezetnek. A Szövetkezetei Érté-kesítési Társulás Mintaboltjában a HISZÖV népmûvészeti szövetkezetei árusítottak.
   

A kereskedelem beleszólása a sárközi szõttes képének alakulásába:

1952-ben még a KISZÖV segített az alapanyag beszerzésében, fõleg pamut, közte mercerizált pamut is szerepelt. Az 1950-60-as évekre jellemzõ volt az úgynevezett "népmûvészeti terme-lés", minden a Népmûvészeti Vállalat rendeléseitõl függött, aki az alapanyag ellátásban is szerepet játszott. Az alapanyagot a Mezõtúri Fonalnemesítõ és Szõnyegszövõ HTSZ és a TEMAFORG Vállalat állította elõ, elsõsorban pamutot, a különbözõ sodratszámú lánc-, vetü-lékfonalat és díszítõszálat. Az alapanyag-ellátásra jellemzõ volt, hogy gyakran egy fonalszá-mon belül is eltérõ vastagságú és minõségû volt a láncfonal, illetve egy motringon belül is többféle árnyalatú volt ugyanaz a szín. Az 1970-es évek elejétõl a NIT szorgalmazni kezdte a kender- és a lenszõttesek készítését.


A szövetkezet a Vállalattal szállítási szerzõdéseket kötött, amiben a Vállalat nemcsak azt kö-tötte ki, hogy milyen tárgytípusból milyen mennyiséget vár el, hanem beleszólt a részletekbe is, pl., hogy a sötétebb vagy a vékonyabb fonalféleségeket ki szõje meg. Elõírta a piros-kék szõttesek százalékos arányát, és olyan színpárosításokat és tónusokat vezetett be, amelyek idegenek voltak a sárközi hagyományoktól. Amikor 1957-ben a brüsszeli világkiállításra ké-szültek, a Vállalat megrendelõjének éppen a barna-zöld színû készítmények tetszettek a leg-jobban, a piros-kék csak 10 %-a lehetett a megrendelt szõtteseknek, és sárga szõtteseket is rendeltek. A Vállalat megrendelõjének ízléséhez igazodóan a sárközi szõttes történetében ki-alakult egy "középkék korszak", egy barna-zöld, végül egy sárgába hajló korszak. Mivel a vállalat illetékesei történetileg nem ismerték a sárközi szõtteseket, azt tartották sárközinek, amit a már forgalomban lévõ szõttesek közül elõször megismertek, a vállalati elvárások mó-dosították a vásárló közönségben is a sárközi szõttes képét. A kereskedelem befolyására jel-lemzõ, hogy a szövetkezetben 1952 és 1973 között "bemintázott" azaz tervezett és prototípu-sig eljutott több mint 1000 új termék közül, amelybõl ez alatt a 20 év alatt a NIT zsûri 270-et fogadott el, a kereskedelem csak 50 terméket rendelt meg és árusított.


Milyen volt a sárközi szõttesre a NIT befolyása? Rögtön a NIT létrejöttekor, 1954-ben egy konzultáción beszélték meg, hogy a "szövetkezeti termékek" milyen hagyományokat köves-senek. Hagyják el például a Pilisy-féle tanfolyamokon begyakorolt "túldomborított techniká-kat" és a Gazdasági Egyesület tanfolyamain tanult pasztellszíneket, de tettek olyan javaslato-kat is, amelyek szintén eltértek a korábbi hagyományoktól. Például sávolyos vászonba szõje-nek cifrát, vagy a hosszúpárnák csíkritmusának megfelelõen alakítsák ki az újabb típusú ter-mékek felületét, például azzal is, hogy megsokszorozzák meg az egymás fölé szõtt mustrák számát. Javasolták, hogy a szövetkezethez kapcsolódó újabb bedolgozó falvak, pl. Szeremle, Váralja mintáit is vállalja fel a sárközi szövetkezet. A NIT tanfolyamokat, takácsvetélkedõket és vizsgákat szervezett, pályázatokat írt ki, de mindenek elõtt rendszeres zsûriken befolyásolta és minõsítette a szövetkezet termelését. A NIT zsûrik elutasítása azonban csak adózási hát-rányt jelentett, nem akadályozta meg, hogy szakmailag valóban hibás termékeket a Vállalat forgalmazza is, ha azokat a kereskedelem illetékese jónak találta.

Miután az elsõrendû elvárás az volt, hogy a szövetkezet a hagyományos szõtteseket új funkci-óval, új formában és bizonyos kereskedelmi elvárásoknak megfelelõen termelje, a szövetkezet szõtteseinek története tulajdonképpen ennek a kétféle igénynek az egyeztetésére irányuló pró-bálkozások sorozata volt.

A szövetkezet soha el nem múló érdemeket szerzett azáltal, hogy e között a két malomkõ kö-zött õrlõdve, mégis csak meg tudott maradni a sárközi hagyományok keretében. Annak elle-nére, hogy a sokféle szakmai és kereskedelmi elváráshoz képest kevés volt a hagyományokat is ismerõ szövõ, ugyanis a szövõk zöme, még az alapító tagok sem tudtak mind mintát szõni, még az idõvel híres szövõ Tóth Pál Éva is, 1945-ig csak sima vásznat szõtt. Volt olyan, aki csak K-ás mintát volt hajlandó megtanulni, és ha nem ilyen munkát kapott, betegállományba ment. A két világháború közötti korszakban tanult, immár mesterek, többek között Perity Mihályné, Bali Jánosné, Széles Józsefné, Szalai Jószefné, Nagy Istvánné, Végh Józsefné vol-tak a tervezõk, a bemintázók. A következõ generáció, például Werner Andrásné, Sárpilisen látta elõször, hogy a mintát hogy kell nyüstbe szedni, utóbb azonban éppen õ volt az, aki fel-bontotta, fésûre szedte a régi zsávolyos és szatinos szõtteseket, és hasonlóan bogozta ki, tanul-ta meg a kétoldalas szõttes befûzését.

Végül is, ezeknek a takácsmintákat is készítõ mestereknek a tudásával, a szövetkezet vastag, nehéz szõtteseket és könnyû szádákat is készített.

A vastag szõttesek végben, de abrosznak, falifutónak, alátétnek, sötétítõ függönynek felszabva is készültek, díszítésükre a hagyományos sárközi takácsmintákat és a bedolgozó falvakból átvett mintaelemeket használták. Még így a szövetkezeti bedolgozórendszere ellenére is megmaradtak egyes falvakra jellemzõ vonások: Bátán egyes vászonba szõtték a mustrát, Al-sónyéken, Õcsényben, Decsen jóvászonba (egy bordaközben két szállal), így az utóbbi sû-rûbb, testesebb, a bátai rajzosabb volt, "jobban kiadta a mintát". Alsónyéken jobban kedvelték a ripszeset, a széles sávokkal szõttet a cifraszõttesnél. Itt voltak a legdivatosabbak a deszkás, sodros rozmaringos és csibeszemes minták. Sárpilisre tartották jellemzõnek a "baranyainak" is mondott mintákat: tüskerózsás, cserleveles és kockás galambos csillagrózsát és a metéléses rózsát, és Decsen volt a legtömörebb a minta és a leggazdagabb a mintakincs. Amikor Gál Józsefné 1978-ban a bemintázó mûhely számára összeállította az akkor használatos szõttes hímeket, maguk a helyi szövõk csak hatot tartottak sárközinek a 35 mustrából. A bedolgozó falvaktól átvett, szintén takácshagyományokra alapuló minták gyorsan beilleszkedtek a szö-vetkezeti tervezése: így a sióagárdi részleggel került be a mintakincsbe szegfûs, tulipános csil-lagrózsa, a forgatásos kerekrózsa vagy a vesszölésnek is nevezett, vastag fonalból sodrott rozmaringos mintázás. Ez az alsónyékinek tartott és Váralján is kedvelt, vékonyabb fonalból szõtt rozmaringtól eltérõen kidomborodott az alapvászonból. A váraljaiknak tartott szövéstan-folyamon éppen az ottaniak tanították meg decsi oktatójuknak, Perity Mihálynénak, a váraljai csibeszömös mintát. A kedveltté vált bimbós mintát pedig a bátai Dér Józsefné Treszka néni adta Perity Mári néninek, õ pedig egy könyvbõl másolta.

A két világháború közötti tanfolyamokon tanult kutyás, legyes, cserebogaras mintákat to-vábbra is szõtték, és a hímzésekbõl, pl. a fõkötõhímzésbõl átvett maca vagy hernyó és a bo-gyós minta vagy a bíborvégekrõl a háromlevelû lóhere és a dupla lóherelevél továbbra is sze-repelt a szõtteseken. A keresztszemes hímzések mintalapjairól országosan elterjedt bécsi ró-zsa a hazai hímzéseken és szõtteseken egyaránt megjelent, de a sárközieknél jobban kedvelték a hevesi szövõk.

A szõttesek felületkitöltésében, a korábbi minták szerkesztésmódjának megváltoztatásában is újított a szövetkezet. A négykõlábas csillagrózsa többsoros, sõt nyolcszoros emelésekor a kõlábak négyzetet alkottak, amit idõvel önálló mintaelemként használtak. Megnövelték, illet-ve lekicsinyítették a mintákat, aprószedettest szõttek.

A másik szõttesféleségük a száda volt, ami nem volt közvetlen utóda a korábbi bíborvászon-nak, csak nagyon finom pamut volt a nyújtó és a ráhányó is. A szádák utolsó hagyományos felhasználásuk szerint halotti lepedõk, gyászra való abroszok voltak, és az alapvászonnál kissé vastagabb fehér vetülékcsíkozással készültek. A fehér pamutláncra felszedett abroszokat már a két világháború között is csíkozták rózsás kötésben fekete vetülékkel is, és készültek fehér láncon, fekete vetülékkel is abroszok is, amelynek felületét fehér vetülékcsíkozással díszítet-ték. Az 1950-es években, a fekete alapon fehér hímzések sikerén felbuzdulva, a fekete vá-szonalapra fehér pamuttal széles, csipkeszerû mustrákat szõttek. Idõvel színes vetülékfonallal takácsmintákat is szõttek a szádába, ezek lettek a fonal adta méretük miatt az aprószedettesek, és a szádákon megjelent a paprikafûzõtûvel beszedett szálszorítás, az azsúrozás is.

A szövetkezet fennállása óta dokumentálta mûködését, és egy országosan szinte egyedülálló olyan Mintatárat hozott létre. Az 1268 tárgyból álló gyûjtemény legnagyobb és legértékesebb részét a 834 szõttes alkotja a viselet-kollekció, a hímzés és a kerámia, valamint hímes tojás gyûjtemény mellett. Minden, amit a sárközi szõttessel történt az elmúlt fél évszázadban, az a Mintatárban nyomon követhetõ, csakúgy, mint a mesterek és a népi iparmûvészek munkássága.

A sárközi szõttes valódi kritikája az, ahogy a helyiek viszonyultak hozzá. A második világhá-ború után az asszonyok saját maguknak csak abroszt szõttek, kelengyéjük gyári textil volt. A szövetkezeti szõtteseket saját kelengyéjükbe nem illesztették be, ha pl. elrontott darabot meg kellett venniük, inkább elajándékozták. Úgy érezték, hogy a szõttesek, még ha kézi szövõszé-ken készültek is, sokszorosítás eredményei voltak.

A szövetkezet ipari jellegû munkahellyé vált, ahol az aktuális lakásberendezési szokásokba beilleszthetõ, de mégis a "népi-nemzeti" identitáshoz kapcsolódó textilek készültek. A gyári termékekhez képest az "eredetiség", a "kézi elõállítás" mintegy a "hivatalosan elfogadott népmûvészeti alkotás" rangját, értékét képviselte az 1980-as évekig. Ezekben az években ro-hamosan csökkent a kereslet, elsõsorban a modern ízléshez kevéssé alkalmazható takácsszõttesek iránt. A szövetkezet egyre inkább a mechanikus szövõgépeken készült "nép-mûvészeti" és fõként másféle termékekkel tartotta fenn önmagát. A kézi elõállítású szõttesek készítése sem szûnt meg, a paraszti egyszerûséget felidézõ szõttesek felé még valamelyes igény is megmutatkozott.

Az 1990-es évektõl a kultúrpolitika a "népmûvészeti termelést" az 50-es évekbõl származó, negatív jelenségként kezelte, és a spontánnak tekintett, egyébként szintén az 50-es évektõl hivatalosan irányított amatõr mozgalmakat tekintette elõbbre valónak. Ez együtt járt a szövet-kezetek feloszlatásával. Az a sárközi szövetkezet, amelyik vagy fél évszázadon át az egyik vezetõ, a szövésben a hagyományokat tudatosan ápoló szövetkezet volt, és amelyik rangja révén nem csak hátterét, de nevét is adta a két-háromévenként megrendezett országos szõttespályázatoknak és takácsversenyeknek, lassan leépült. A szõttespályázatokat 1996 óta Hevesen rendezik meg. Végül a szövetkezet, ahol nem csak a "népmûvészet mestereinek" és a "népi iparmûvészeknek" egész sora alkotott, és számos asszonynak nyújtott biztos kenyérke-reseti lehetõséget, 2004-ben megszûnt. A Mintatárat a Nemzeti Kulturális Örökség Miniszté-riuma megvásárolta a Népi Iparmûvészeti Múzeum számára, és tartós letétként a decsi Falu-házban helyezte el, hogy abból a sárközi népmûvészetet továbbéltetni akarók közvetlenül pro-fitálhassanak.

A szövetkezet megszûnése ellenére a sárközi szõttes, mint fogalom ma is létezik, más formában megtalálja megjelenési lehetõségét, mert kitörölhetetlenül beletartozik nemzeti szimbó-lumkészletünkbe, a nemzeti kultúráról kialakult intellektuális képünkbe.

 
Decs Nagyközség
Önkormányzata
2017.
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz