Tájház - Decs Nagyközség honlapja

Honlapja
Decs Nagyközség
Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Vendégeinknek > Decs
A decsi tájház

A jelent meghatározó múlt


Sárköz földrajzi, gazdasági, történeti és néprajzi tájegység Szekszárdtól délre, a Sárvíz és a Duna folyók által egykor közrefogott területen. Nevét Sárkez alakban egy 1459-bõl származó oklevél említi elsõként. Ehhez a területhez ma öt település tartozik: Õcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta. Közülük Decs a legnagyobb, legnépesebb, s központi helyzeténél fogva "Sárköz fõvárosának" nevezik.


Sárköz területét már a csiszolt kõkorszak embere is alkalmas lakhelyül választotta. Az elsõ név szerint ismert népcsoport a kelta, akiknek az ipar, a kereskedelem a föld- és szõlõmûvelés fejlõdése köszönhetõ, de maradtak fenn emlékeink a római korból is. A honfoglaló magyarok szláv és avar népek által sûrûn lakott területet hódítottak meg, ez a fejedelmi Megyer törzs szálláshelye lett. A vadakban gazdag ártéri erdõk, a halakkal teli vizek gazdag megélhetést, a mocsarak, nádasok pedig biztonságos búvóhelyet biztosítottak évszázadokon keresztül. A török pusztításokat követõ népvándorlások ellenére Sárköz lakossága megmaradt szín magyarnak. Az egész megyében ez volt a legsûrûbben lakott terület.

Az 1700-as években talpas sövényházak helyett a kevesebb fát igénylõ, de állandó jellegû ágasfás házakat kezdik építeni. Az igénytelen saját készítésû bútordarabok mellett elterjednek a faragott, festett asztalosbútorok és szobadíszül már színes cserépedényeket használtak. Fejlõdik és színesedik a népviselet is.

A kezdetben csak halászata miatt jelentõs vidék fejlõdésére ösztönzõleg hatott a Duna szabályozása által nyert igen termékeny terület. A kis számú nagyobb birtok mellett igazi gazdasági jelentõségre a paraszti gazdaságok tettek szert. Az egykori ártér fekete földjét felszántották, s a dús termésbõl Sárköz lakossága évrõl évre meggazdagodott. A XIX. sz. végén a birtokos parasztság és a nincstelen szegénység között jelentõs életmódbeli, kulturális és társadalmi különbségek alakultak ki. A vagyon elaprózódásától való félelem, az elért életszínvonal görcsös féltése következtében - már a XVIII. sz. II. felétõl megjelenik Decsen a hírhedt egyke, ami a sárközi parasztság általános betegségévé vált, s nem egészen egy évszázad alatt csaknem akkora pusztítást végzett, mint a 250 éves török uralom.

A vagyonosodás egyre haladt, a módos és középparasztság hivatásos mesterekkel átépíttette falubeli házát. A férfiak már polgári módon öltözködtek, a nõk azonban tovább fejlesztették hagyományos viseletüket. A gyári készáruk hozzáadásával kialakult a legdrágább anyagokból készült, legszebb és legszínesebb magyar népviselet. Sárköz lakói, fõleg a decsiek általában szerették a feltûnést. Ez a paraszt-polgári életforma sok ellentmondást rejtett magában. A gazdag- és középparasztok lakásaikat polgári kényelemmel rendezték be, de legtöbbször nem használták.

A modern civilizáció vívmányai közül eljutott hozzájuk a villany, a rádió, a kerékpár majd a gépkocsi is. A vagyon és a jólét szabta meg társadalmi és politikai öntudatukat. Leányaikat szívesen adták férjhez rangjukon felül. Gyermekeiket tanították ugyan, de az alsó fokú középiskola (algimnázium, polgári) elvégzése után visszavitték õket a "vagyonba".

Tájház


Az 1863-ban épült Tájház és a kiállított anyag is a XIX. századi folyamszabályozások (1812-1835) eredményeként meggazdagodott sárközi emberek ízlésvilágát, lakáskultúráját mutatja be. (A Háziipari Szövetkezet 1952-ben alakult, és még a megalakulás évében megvásárolta a portát a rajta levõ épületekkel együtt, és tatarozás után megnyitotta a látogatóknak).




Tisztaszoba

A ház legértékesebb része az eredeti tárgyakkal berendezett elsõ szoba és konyha. Az elsõ szobába lépve rögtön
felhívja magára a figyelmet a szúnyoghálós, tornyos nyoszolya, a gazdag szõttes ágynemûvel fölvetve. Ebben az ágyban sohasem aludtak, kimondottan csak arra szolgált, hogy a benne felhalmozott ágynemûk sokaságával tulajdonosának gazdagságát, rangját jelezze. A tornyos nyoszolyák sárkányfejben végzõdtek, végeiket festett fatábla-betétekkel rakták ki, és gazdagon kifestették virágdísszel. A szúnyoghálót a szúnyogok, a szemverés és egyéb ártalmak ellen használták. A másik sarokban a sarokpad található, amelynek támláját virágdísz és felirat borít. A pad elõtt az asztalt mindig szép szõttes abrosszal takarták le. A faragott, festett bútorok komáromi, hartai, tolnai, faddi asztalosok munkái, amiket megrendelésre készítettek. Az üvegedényeket felvidéki vándorárusoktól vásárolták.

Az asztal fölötti díszes lámpa és a festett tükör is elmaradhatatlan dísze volt a szobának. A ládákban az asszonyok selyemruháit, ingeit, öltözékük kiegészítõit tartották. A pad fölötti tálason a mohácsi, szekszárdi és mórágyi fazekasok által készített tányérok, tálak, korsók, kancsók, köcsögök lógnak, amit díszcserepeknek használtak, másra nem. A tisztaszobában jobbra van a "szemes" vagy "kupás" kályha, ami nagyon jó kiegészítõje a szoba hangulatának. A kályhát a konyhából fûtötték a tisztaság miatt, mellette a rúdra terített díszes törölközõk a híres szõtteskultúrára utalnak. Az egész szoba szinte csak mutogatásra való, volt olyan gazda, aki csak akkor került be a tisztaszobába, amikor halottas ágyán kiterítették.

Konyha

A konyha legszebb darabja az 1888-as évszámmal ellátott, festett kazettás szekrény, a "kászli". Felsõ, polcos részén a színes cseréptálakat, aljában a fõzéshez szükséges nyersanyagokat és a kenyeret tartották. A használati edényekre általában nem alkalmaztak díszítést, a fõzéshez, sütéshez, tároláshoz használták a totya fazekat, vászonkorsót, köcsögöt, amiknek az alapszíne általában barna vagy fekete volt, legfeljebb pettyes mintát rajzoltak rá. A síp-kémény alján volt a helyük, a köcsögöket kutifán vagy köcsögfán szárították kint. A konyhában a kenyérsütés eszközei sorakoznak a kemence mellett, amit természetesen sütésre-fõzésre használtak, a nyitott kéményben füstölték a húst. A kémény alatt látható a festett faliszekrény, amiben mécsest, paprikát, sót, pálinkát tároltak. Az ajtó mögötti polcon víztartó edények, a fogason a szõlõbe járó gazda tarisznyája, amelyben az elemózsiáját vitte magával.

Lakószoba

A következõ szobában a sárközi parasztélet különbözõ tárgyi emlékei vannak. Érdekes darab az ágy melletti ringó. Ez egy olyan pad, aminek a támláját át lehet fordítani, erre tették a teknõt a pólyással és ilyenkor kifelé volt a támlája.

Elmaradhatatlan kelléke a sárközi életnek a szövõszék, hiszen minden sárközi asszony tudott szõni. Ha a lány megtanult a szövõszékkel bánni, férjhez mehetett. Egyáltalán nem kívánták meg az eladó lánytól, hogy tudjon fõzni, ezt ráért megtanulni asszony korában az anyósától vagy a szüleitõl, de ha szõni nem tudott, az nagy szégyen volt.

Ahogy a kislányok cseperedtek, úgy kaptak egyre nehezebb feladatokat a szövõszék körül. Nem egy kislány már 10-12 éves korában maga kezdte el szövögetni kelengyéjét. Elõször a sima vásznat, késõbb a keskeny hímeket, és végül a legösszetettebb mintákat is megtanulta. Természetesen nem minden nõ volt igazi mestere a szövésnek, ahogy megvoltak a híres hímzõasszonyok, ugyanúgy voltak híres szövõk is. Nemcsak a fehérnemûkhöz szükséges durvább és finomabb vásznakat szõtték meg, hanem készítettek leheletnyi finom bíborvásznat is. Ebbõl varrták meg a nõk számára a bõ ujjú ingeket, a gyermektelen fiatalasszonyok jellegzetes fátylát, a bíbort. Ennek a végére került a sárközi népmûvészet legértékesebb darabjainak tartott hímzett bíborvég.

A sárközi szõttesrõl szóló elsõ írás 1715-bõl, a decsi jobbágyok panaszlevelébõl való, melybõl kitûnik, hogy a sárközi szõttes olyan kelendõ volt, hogy bizonyos adónemek helyett a földesúr elfogadta, vagy eladásra készítették, és az így befolyt összeget fizették be adó fejében.

A sárközi szõtteseket funkciójuk alapján három csoportba sorolhatjuk. Elsõ csoportba a köznapi használatra készített, egyszerû csíkokkal díszített vásznakat soroljuk (abroszok, törölközõk, szakajtóruhák, lepedõk, stb.). Második csoportba a "halálravalók", ezek azok a nagyon vékony fonalból csíkozással készült nagyméretû lepedõk, amelyekbõl a nõi ingek és a bíborfátyol is készült. Végül a harmadik csoport az ünnepi alkalmakkor használt, nagyom míves darabok, abroszok, a tornyos ágyakban felhalmozott ágynemûk.

A legrégebbi sárközi szõttesek mintája, a piros és kék, illetve a piros és fekete csíkok különféle variációja. A csíkmintákat K-s és csibeszemes apró motívumokkal lazították. Fekete mintás abroszokat és terítõket is készítettek, amelyeket gyász alkalmával terítettek fel. Késõbb, a XIX. század közepe táján átvették a takácsmesterek mintáit, a rózsákat, galambokat és a természetbõl vett elnevezésû szedett mintákat.

Öltözködés

A magyar népviseletek közül ez a legrégibb formájú, legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. Az alakításban és szépítésben mindig a sárközi nõk vezettek, itt minden stílus, technika és ornamentika megtalálható. A sárköziek az úri divat, a takácsmesterek, a délszláv és más környezõ népek hatásait befogadták, és önállóan feldolgozták, öltözetük ugyanakkor megmaradt tipikus paraszti viseletnek: nemek, korosztályok, családi állapot szerint különbözött, s alkalmazkodott a különféle évszakokhoz, a munkához és az ünnepnapokhoz.

A férfi viselet ezzel szemben nem nagyon tért el az országostól, lassabban is változott, és a századforduló idejére elvárosiasodott.


Hímzés

A sárközi nõk ruhadarabjaikat hímzésekkel is díszítették. Egyik jellegzetes darab a fõkötõ volt, amelyet az asszonyok férjhezmenetelüktõl halálukig hordtak. Anyaga fekete klott vagy selyem, és fehér fonallal dúsan hímezik. E fõkötõhímzés roppant gazdag, változatos sárközi sajátosság. A minták többnyire stilizált virágok, levelek, szõlõszemek, többnyire tehát növényi eredetûek; sokszor szerepel a patkónak nevezett félhold, a kis kutya néven ismert stilizált madáralak is; a különféle hullámos és csigavonalakat kanyargósnak, vízfolyásnak nevezik. A fõkötõk hímzéstechnikája szinte az összes lehetõséget kimeríti. Ezeket a motívumokat átvitték kisebb-nagyobb terítõkre is, s újra divat a fõkötõhímzéssel készült nyakkendõ is.

A fõkötõt a fiatal menyecskék az elsõ gyermek születéséig még ún. bíborral (fátyollal) is befedik, és cifra tûvel megtûzik. A fátyolkendõ végeit selyem és aranyhímzéssel, arany és ezüstpaszománttal díszítették. Ez a bíborvég hímzés. Vörös, fekete, kék, óarany és zöld selyemfonallal varrták, a mintái mértani jellegûek.

Legrégibb a párnavég hímzés, amely vörös gyapjúszállal fehér vászonra készült, csupán láncöltéssel sûrûen öltve.

A színes hímzés harmadik fajtája a jegykendõhímzés. A jegykendõt a lány a kézfogón adta a võlegényének, s már kislánykorától hímezte. Színei megegyeznek a bíborvég hímzésével, motívumai virágok, geometrikus alakzatok, a sarkokba csoportosítva.


2001 őszén a Sárközi Népi Iparművészeti Szövetkezet a Tájházat eladásra kínálta. Az önkormányzat megvásárolta a mellette álló épülettel együtt. Ez újabb feladatokat jelentett: a múzeum felújítása során az eredeti állapot helyreállítása a cél, a szomszéd házból gyöngyfűző műhely került kialakításra, állandó gyöngykiállítás nyílt. Lehetőség van iskolások számára kézműves foglalkozások szervezésére, a fogadóteremben pedig sárközi ételspecialitások illetve borok kóstolására. Az udvaron szabadtéri színpad kap helyet, így különböző rendezvények helyszínéül szolgálhat az épületegyüttes és környezete.

2009-ben az udvar újraburkolása, a színpad felújítása és a múzeumi bolt világításkorszerűsítése  az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatásával, a Vendégváró Tájházak című pályázat keretében valósult meg.




Tájház

7144 Decs Kossuth u. 34-36.


Szeretettel hívjuk Önöket egy időutazásra, amely keretében megmutathatjuk évszázados kincseinket. Szeretnénk, ha megismernék Decset, mint a szellemi kulturális örökség listájának tagját.


Egy régi, fehérre meszelt, vertfalú tornácos házban várjuk, amely bemutatja Sárköz hagyományos lakberendezését, faragott és festett bútorait, szőtteseit, világot járt hímzéseit. A berendezett tisztaszoba, a szabadkéményes konyha feltárja a régvolt emberek életét a megtekinthető tárgyakon keresztül.
Megmutatjuk, hogyan öltöztek lányaink, asszonyaink, születéstől halálukig. A szobákban teljes népviseleti öltözeteket és különféle szőtt-, és hímzett textíliákat lehet látni, amelyek Decsre jellemzőek.


A Tájházban új kiállító helyek nyíltak – a pincegalériában a sárközi mintatár fazekas emlék-anyaga kapott helyet.


A kézműves ház pincéjében Zrínyi Miklós szódásüveg gyűjteménye látható.


Tájházunkban bemutatásra kerül az Argentínából hazakerült decsi és őcsényi asszonyok keze munkáját bemutató másfél méter átmérőjű, bíborvég mintázatú hímzett terítő.

A Tájház kézműves udvarán gyöngyműhely működik, ahol különböző mintájú gyöngygallérok láthatók.

Ajánlunk továbbá kézműves foglalkozásokat, amelyek igény szerint válogathatók össze.

Választható foglalkozások:

Gyöngyfűzés
Fazekas
Tánc
Vadászkastély


Nyitva tartási ideje:

Április 1. - október 31.

Hétfő-Kedd: szünnap; Szerdától - Péntekig: 14.00 - 17.00 óra között,

Szombat, Vasárnap: telefonos egyeztetés alapján a következő számon:

06-20/238-64-40

A belépőjegy ára egységesen
500 ft / fő.

 
Decs Nagyközség
Önkormányzata
2017.
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz