DECS NAGYKÖZSÉG
WEBOLDALA
Decs nagyközség Tolna megye dél-keleti részén, Sárköz közepén, a Dunával érintkező sarkában Szekszárd és Bátaszék között, mintegy 25×25 km-es sík, lapályos vidéken terül el. Belterülete: 205 ha, külterülete: 9266 ha. Lakosság száma: évek óta 4200–4300fő között mozog. Természeti, kulturális és gazdasági öröksége révén Decs a dél-dunántúli turisztikai régióban jelentős helyet foglal el.
Megközelíthetőség szempontjából pozitívan hat a megyeszékhely: Szekszárd közelsége (12 km), amely az M6-os számú autópálya segítségével van összeköttetésben Pécs és Budapest városokkal. Vasútvonalon Budapest-Baja állomásaként is elérhető. Szomszédságában a Duna-Dráva Nemzeti Park részeként, a gemenci erdő. Ugyan a község területén a szálláslehetőségek helyzete még kiforratlan, több magánszemély is érdekelt a falusi vendégfogadóhely üzemeltetésében.
Decsen egyedülálló, páratlan gazdagságú néprajzi kincs található, mellyel a nagyközség méltán érdemelte ki a „Sárköz fővárosa” címet. A sárközi népművészet építészeti, kézműves és használati tárgy látványosságokban bővelkedik, szellemi kultúrájából kiemelhető a máig fennmaradt népdal és néptánc-kincs.
A Tájház népművészeti központként látogatható, a Szekszárdi Borút egyik állomása. A különböző turistacsoportok számára alkalmi zenés-táncos, folklór jellegű, étkezéssel egybekötött programokat ajánlunk, melyeken a helyi ételspecialitások mellé telt és zamatos vörösborokat kínálunk.
Érdeklődés, igény szerint kézműves foglalkozásokra is van lehetőség:gyöngyfűzés, kosárfonás, szövés (szövőkerettel), gyöngyszövés, fonaltechnika, körmöcskézés. Az 1863-ban épült Tájház tisztaszobája, a nyitott konyha, valamint a lakószoba berendezései és használati tárgyai mellett a sárközi népviselettel is megismerkedhet a látogató. A múzeumlátogatáshoz hozzátartozik a helyi gyöngyfűző műhely megtekintése és szövésbemutató.
A turisztikai kínálatot gazdagítja a Babamúzeum, ahol több mint 100 népviseletbe öltöztetett babán keresztül ismerhetik meg a látogatók az egykor itt élők hétköznapjait és ünnepeit a születéstől a halálig. Bejelentésre látogatható a Decs külterületéhez tartozó cserenci vadászház és vadaskert, amely a helyi élővilágot, vadászati és halászati ereklyéket mutatja be, a lankóci Vízügyi Múzeum az ármentesítésről mesél.
Látnivalóink közé tartozik a XV. századi alapokkal rendelkező református műemléktemplom; és a Decs külterületéhez tartozó Ete emlékmű, mely az öt sárközi község kezdeményezésére a millenniumra el.
Az élő néphagyományok és szokások kiváló szószólói a községben működő népi iparművészek, néptáncegyüttesek, hagyományőrző egyesületek. Időszakosan visszatérő eseményeink közé tartozik a Sárközi Lakodalom és a bortermelő hagyományokra épülő szüreti felvonulás és bál.
A Sárköz földrajzilag egységes, pontosan körülhatárolható vidék
A Szekszárdtól Bátáig húzódó, hegyoldalakkal övezett tájat hívják így, bár a múlt század második felében még a Duna bal partján, a Hartától Kalocsáig terjedő zsombékos, mocsaras vidéknek is ez volt a neve.
Már a honfoglalás idején betelepült, a középkorban virágzó falvak népesítették be. A reformáció egyik központja volt, de a török hódoltság alatt falvak tűntek el, lakossága megfogyatkozott, a maradék elszegényedett.
Az öt község, Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta, ami az igazi Sárközt jelenti, csak a XIX. század második felében, az ármentesítést követően indult virágzásnak. Fejlődése sajátos, minden más vidéktől eltérő.
A népi viselet itt volt a legcifrább, a legértékesebb. Pénzben is kifejezhetően, mert ha egy sárközi menyecske felöltözött, legalább egy hold föld árát vette magára. Igaz a ruhaanyagot egyenesen Lyonból hozatták, a gazdag gyöngydíszítés is külföldi portéka volt, miként a férfiak „tükörposztóból” varrott nadrágja is.
Tolna megye legismertebb és legszínesebb néprajzi tája a Sárköz, ahol a református magyarság alakított ki virágzó településeket. A térség jelentős történelmi múltra tekint vissza, melynek legkorábbi leletei a csiszolt kőkorszakból valók. Gyors fejlődése a kelták uralma idején az ipar, a kereskedelem, a fold- és szőlőművelés fellendülésével indult meg, majd ez a folyamat folytatódott a római idők alatt.
A Sárközt részben a dunai hajóút, részben a Buda-Belgrád kereskedelmi útvonal közelsége miatt mindig gyors fejlődés jellemezte, amely csupán a török hódoltság utáni időszakban – a népesség megfogyatkozása és a pusztítások következményeként – lassult le. A XX. századi ármentesítési munkálatokat követően az eredetileg állattartással, halászattal és szőlőműveléssel foglalkozó nép földműveléssel kezdett foglalkozni. A termékeny öntéstalajon elért magas termésátlagoknak köszönhetően a sárköziek gyorsan vagyonosodtak, ennek eredménye az a páratlan gazdaságú népművészet, amellyel a Sárköz ma is méltán büszkélkedhet.
A XIX. századtól napjainkig a szűkebben vett Sárköz területe háromszög alakú, melynek csúcsa lefelé áll. Itt van Báta, ahol a Sárvíz elérte a Dunát. Északi határa pedig ott, ahol az említett folyóvíz eléri a Duna szélesebb árterét valamivel Szekszárd felett. Innen kelet felé, a Dunáig húzott egyenes a Sárköz északi határa. Ebben az ártérben csak négy falut találunk, ezek a sárközinek nevezett népcsoport települései: Õcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék.
A Sárközi anyagi kultúrájának legszebb elemei a népviselet, a hímzések és a szőttesek, amelyek nemcsak országos, de nemzetközi hírnévre is szert tettek. A sárközi hímzésmotívumok közül az egyik legszebb és leggazdagabb a rendkívül aprólékos munkával készülő főkötő, valamint a bíborvég motívum. Az önálló életforma hozta szövéstechnikákban a fekete, és a piros színek dominálnak, mintáikban a csillagrózsa, kerekrózsa, vasmacska, tölgyfalevél és vízfolyás jellegzetes formái a meghatározók. A sajátos sárközi stílus nemcsak a textíliákon, hanem a kerámiákon is megjelenik. A sárközi a Dunántúl egyetlen nagyobb stílusegységet alkotó kerámiacsoportja. Az ólommázas technológiával előállított kerámiák alapszíne a négerbarna és a vörös.
A népművészeti alkotások díszítésének, formakincsének alakulásában szintén a vízszabályozások játszottak meghatározó szerepet. Előtte az egyszerű, áttekinthető minták domináltak, míg a szabályozások után a gazdagodás következtében ez megváltozott. Az alapanyagok megdrágultak, a díszítőelemek gazdagsága volt jellemző. A formakincs ezzel szemben elszegényedett, és inkább aprólékosságával hívta fel a figyelmet.
Mindezekkel a Tájházban és a Babamúzeumban ismerkedhet meg a látogató, éppúgy mint a népi kismesterségek rejtelmeivel, mint pl. gyöngyfűzés, babakészítés, tojásfestés, hímzés, szövés, kosárfonás, csipkeverés.
