DECS NAGYKÖZSÉG
WEBOLDALA
SZÖVÉS
Elmaradhatatlan kelléke a sárközi életnek a szövőszék, hiszen minden sárközi asszony tudott szőni. Ha a lány megtanult a szövőszékkel bánni, férjhez mehetett. Egyáltalán nem kívánták meg az eladó lánytól, hogy tudjon főzni, ezt ráért megtanulni asszony korában az anyósától vagy a szüleitől, de ha szőni nem tudott, az nagy szégyen volt.
Ahogy a kislányok cseperedtek, úgy kaptak egyre nehezebb feladatokat a szövőszék körül. Nem egy kislány már 10-12 éves korában maga kezdte el szövögetni kelengyéjét. Először a sima vásznat, később a keskeny hímeket, és végül a legösszetettebb mintákat is megtanulta.
Természetesen nem minden nő volt igazi mestere a szövésnek, ahogy megvoltak a híres hímzőasszonyok, ugyanúgy voltak híres szövők is. Nemcsak a fehérneműkhöz szükséges durvább és finomabb vásznakat szőtték meg, hanem készítettek leheletnyi finom bíborvásznat is. Ebből varrták meg a nők számára a bő ujjú ingeket, a gyermektelen fiatalasszonyok jellegzetes fátylát, a bíbort. Ennek a végére került a sárközi népmûvészet legértékesebb darabjainak tartott hímzett bíborvég.
A sárközi szőttesről szóló első írás 1715-bõl, a decsi jobbágyok panaszleveléből való, melyből kitûnik, hogy a sárközi szőttes olyan kelendő volt, hogy bizonyos adónemek helyett a földesúr elfogadta, vagy eladásra készítették, és az így befolyt összeget fizették be adó fejében.
A sárközi szőtteseket funkciójuk alapján három csoportba sorolhatjuk.
Elsõ csoportba a köznapi használatra készített, egyszerű csíkokkal díszített vásznakat soroljuk (abroszok, törölközõk, szakajtóruhák, lepedõk, stb.).
Második csoportba a „halálravalók”, ezek azok a nagyon vékony fonalból csíkozással készült nagyméretű lepedõk, amelyekből a női ingek és a bíborfátyol is készült.
Végül a harmadik csoport az ünnepi alkalmakkor használt, nagyon míves darabok, abroszok, a tornyos ágyakban felhalmozott ágyneműk.
A legrégebbi sárközi szőttesek mintája, a piros és kék, illetve a piros és fekete csíkok különféle variációja. A csíkmintákat K-s és csibeszemes apró motívumokkal lazították. Fekete mintás abroszokat és terítőket is készítettek, amelyeket gyász alkalmával terítettek fel.
Késõbb, a XIX. század közepe táján átvették a takácsmesterek mintáit, a rózsákat, galambokat és a természetből vett elnevezésű szedett mintákat.
Az iskolában működő szakköröknek köszönhetõen remélhetőleg még sokáig lesz lehetőség megőrizni a Sárközben a szőttesek méltó rangját.
Hímzés A sárközi nők ruhadarabjaikat hímzésekkel is díszítették. Egyik jellegzetes darab a főkötő volt, amelyet az asszonyok férjhezmenetelüktől halálukig hordtak.
Anyaga fekete klott vagy selyem, amit finom fehér fonallal dúsan hímeznek. E fõkötőhímzés roppant gazdag, változatos sárközi sajátosság. A minták többnyire stilizált virágok, levelek, szőlőszemek, többnyire tehát növényi eredetűek; sokszor szerepel a patkónak nevezett félhold, a kis kutya néven ismert stilizált madáralak is; a különféle hullámos és csigavonalakat kanyargósnak, vízfolyásnak nevezik. A főkötők hímzéstechnikája szinte az összes lehetőséget kimeríti. Ezeket a motívumokat átvitték kisebb-nagyobb terítőkre is, s újra divat a főkötőhímzéssel készült nyakkendő is.
A főkötőt a fiatal menyecskék az első gyermek születéséig még ún. bíborral (fátyollal) is befedik, és cifra tűvel megtűzik. A fátyolkendő végeit selyem és aranyhímzéssel, arany- és ezüstpaszománttal díszítették. Ez a bíborvég hímzés. Vörös, fekete, kék, óarany és zöld selyemfonallal varrták, a mintái mértani jellegûek.
Legrégibb a párnavég hímzés, amely vörös gyapjúszállal fehér vászonra készült, csupán láncöltéssel sűrűen öltve.
A színes hímzés harmadik fajtája a jegykendőhímzés.
A jegykendőt a lány a kézfogón adta a vőlegényének, s már kislánykorától hímezte. Színei megegyeznek a bíborvég hímzésével, motívumai virágok, geometrikus alakzatok, a sarkokba csoportosítva.
Jellemző, hogy a hímzőfonalak gyönyörű színeit természetes színezőanyagokkal alakították ki.
VESSZŐFONÁS
A vesszőfonás a Sárközben fontos szerepet töltött be, hiszen rengeteg használati eszköz íly módon készült. Lényeges szerephez jutott a betakarításnál, a termények tárolásánál, de még a lakóházak készítésénél is. Az árterületeken vesszőfonatból készültek a falak – melyeket sárral tapasztottak be. Áradáskor a víz a sarat elmosta ugyan, de a ház – a vesszőfonatnak köszönhetően – a helyén maradt. Így a helyreállítás is egyszerűbb volt.
TOJÁSFESTÉS
Sárközben elterjedt a tojások igen aprólékos és látványos festése. A hímes tojások motívumai jellegzetesek, elsősorban geometrikusak, színei erőteljesek.
